1. fejezet. Hiányzik.

Nahát meghoztam az első részt. Véleményeket kérek, hideg meleg jöhet!:) Mondjuk 4 komi?:$

Érezted már, hogy semmi nem akar összejönni? Hogy egyedül vagy ebben a hatalmas világban? Hogy valakinek a hiánya pótolhatatlan a szívedben?
Maddie Johnson vagyok, és a fentiek közül én már mindet éreztem. Csak az anyukám, a testvérem, Faith(aki nem mellesleg utál) és a legjobb barátnőm, Megan maradt nekem. Apukámat elvesztettem 7 éves koromban. Azóta már nem tudok felhőtlenül boldogan élni, ugyanis a szívemben még mindig ott tátong az a hatalmas üresség.

Épp most is a park felé igyekeztem lehajtott fejjel, ugyanis Megan valami húúde elképesztő dologba akart beavatni. Lehajtott fejjel sétáltam, és addig nem néztem fel, ameddig a parkhoz nem értem. Mikor végre rápillantottam a zajos út melletti bokrokkal, és különböző növényekkel borított helyre, megláttam Megant egy padon üldögélve. Festettem az arcomra egy mosolyt, és odasiettem hozzá.
-Szia.-ültem le mellé a padra. Az arcáról nem lehetett letörölni azt az 1000 wattos vigyort.
-Szia.-már csaknem visított, ezért befogtam a száját.
-Öhm nem akarlak elkeseríteni, de ebben a 20 méteres körzetben nem csak mi tartózkodunk.
-Jó bocsi.-meredt rám kiskutya szemekkel.
-Na mi az a hipermegaszuper dolog?-vontam fel a szemöldököm.
-Hát..tudod, múlthéten volt a szülinapom.
-Igen.-bólogattam, és megint visszaemlékeztem az édes 17-es bulijára, ami nem végződött valami nagyon jól, mert kis híján szétverték a berendezést azok a tizenkettedikes barom kosarasok. Hát igen, kicsit több pia gurult le a torkukon, mint kellett volna.
-És apa a buli után meglepett 2 koncertjeggyel.-már annyira visongatott, hogy azt hittem ott helyben leütöm.
-És milyen koncertjegy?-kérdeztem idegesen, mert féltem, hogy az lesz, amit nagyon nem akarok.
-One Direction.-sikkantott, én pedig olyan világfájdalmas arcot vágtam, amilyet csak lehet.
-Most miért nem örülsz? Ketten elmegyünk..-a mosolyt még mindig nem lehetett letörölni az arcáról, amitől nekem is halvány mosolyra húzódtak az ajkaim, de aztán eszembe jutott, hogy min vigyorgok, ezért rögtön komolyra fogtam a szót.
-De tudod, hogy én utálom őket.
-Jaj ne durcáskodj már, apa megvette, én pedig azt szeretném ha a legjobb barátnőm jönne velem.-vágott olyan Megan-ös cukipofit és megölelt.
-Jó, talán.-motyogtam, és kénytelen voltam beletörődni, hogy a szombat estémet ezekre az idiótákra fogom pazarolni.
-Imádlak.-ugrott a nyakamba.

Később kénytelen voltam vele vásárolni menni, mert most az volt a mániája hogy ő nem mutatkozhat előttük, egyszerű, de még is csinos ruhában.
Amikor végre megvette azt amit akart, engem is belerángatott VOLNA valami fekete estélyi ruhába, ami körülbelül a seggemet is alig takarta, de nem hagytam magam.
Ha már kellett valamit nekem is venni, egy hosszabb, és kifinomultabb ruhát választottam.
Rengeteg táskával bandukoltunk hazafelé, aminek a háromnegyede Megané volt, aki fütyörészve jött mellettem, és sugárzott belőle a jókedv.
Mindig is irigyeltem. Neki egy normális családja van, vannak szülei, és boldogan élnek.
Tiszta happy mindenki.
Én persze anyával is nagyon jól kijövök, sőt mondhatni sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk mióta apa eltávozott az élők sorából.
Viszont testvéremmel, Faithtel már nem ez a helyzet. Rühell engem, amióta apa meghalt,
mert szerinte én tehetek erről. És akkor elbizonytalanított. És kezdtem úgy érezni, hogy tényleg én vagyok a hibás
Igazából csak annyira emlékszem, hogy amikor 7 évesen hazajöttem apával a balettóráról valami apróságon összekaptunk, én meg azt vágtam a fejéhez meggondolatlanul hogy :"utállak".
Láttam rajta, hogy nagyon megbántottam, de a büszkeségem miatt nem kértem bocsánatot.
Utána anyával veszekedett egy sort, és kirohant a házból. Másnap értesítettek, hogy autóbalesetet szenvedett és szörnyethalt.
És most, ha így visszagondolok, milyen jó lett volna akkor bocsánatot kérni, hiszen milyen meggondolatlan voltam. És ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét, biztos, hogy kis buta 7 éves fejjel sem így csináltam volna. És most ott húzódott meg a szívem egyik sarkában az a mérhetetlen bűntudat, hogy mi van ha miattam ment el? Nem azért mert utált engem, hanem mert annyira megbántottam?
Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de próbáltam visszatartani a sírást, és majd otthon kiadni magamból, de Megan észrevette a halk szipogásomat.
-Mi a baj?-a mosoly rögtön lefagyott az arcáról.
Az volt a jó mindkettőnkben, hogyha az egyiknek baja volt, akkor ugrott a másik jó kedve is. És mindig ott voltunk egymásnak, sírhattunk egymás vállán.
-Apukád.-válaszolt saját kérdésére. Kijelentés volt, nem kérdés. Pontosan jól tudta, hogy ez a bajom, hisz csak neki tudtam órákat regélni arról, hogy mekkora egy barom voltam akkor.
-Igen.-suttogtam, de a hangom elcsuklott.

Megan egészen hazáig kísért, hiába nem is arra lakott amerre én.
Amikor hazaértem, lerúgtam magamról a cipőt, és besiettem a konyhába.
-Sziasztok.-köszöntem, és próbáltam elrejteni a hangomban bújkáló fájdalmat.
-Szia.-köszönt anya, és adott egy puszit a fejemre.
A testvérem köszönésre sem méltatott, és olyan gyűlölködő tekintettel nézett rám, hogy jobbnak láttam ha felsliccolok a szobámba.
Megbeszéltem anyával a koncertdolgot, és vonakodva ugyan de beleegyezett.
Anya mindig erősnek mutatta magát előttünk, és csak egyedül sírt.
Faith szobájából is hallottam már a zokogást, és jó magam is majdnem minden nap megkönnyezek.
A koncert csak holnapután lesz. Még csak 2 óra volt úgyhogy elhatároztam, hogy kimegyek a temetőre, és elmondom apának, mi nyomja a szívem. Még ha nem is hall engem, vagy csak fentről figyel, ez már megnyugtat.

Elmentem a közeli virágboltba, vettem egy pár szál virágot és elindultam a temetőhöz, ami körülbelül 20 percnyi sétára volt a házunktól.
Amikor odaértem, sok ismerős arccal találkoztam, akik megértően néztek rám, én pedig csak mosolyogtam mindenkire.
Apa sírjához érve, nem érdekelt, hogy milyen nedves a föld a tegnapi esőtől, leültem, és belekezdtem.
-Apa..Nagyon sajnálom ami 10 éve történt. Ha én nem mondok meggondolatlan dolgokat, ami mellesleg teljesen nem volt igaz, akkor még itt lennél velünk. Néha úgy érzem, én vettem el tőled az életed..Pedig olyan fiatal voltál. Képzeld, azóta Faith utál engem.-húzódott gúnyos mosolyra a szám, aztán pedig halk zokogásba kezdtem.
-Hiányzol.-suttogtam.

Amikor már sötétedni kezdett, jobbnak láttam ha elindulok hazafelé, mert nem szeretek már ilyenkor egyedül kószálni. Azóta nagyon paranoiás lettem.
Otthon anyáék a Tv előtt ültek, és mindketten..sírtak.
Odasiettem, hogy megnézzem mi a baj?
-Mi történt?-suttogtam ijedten.
-S-semmi. De te hol voltál?-dadogta anya, Faith pedig azonnal elfordult tőlem.
-A temetőn voltam.-motyogtam.
-Értem.
-Apa..hiányzik ugye?-néztem fel rájuk.
-Már hogyne hiányozna, amikor csak is miattad történt ez az egész?-vetette oda ingerülten Faith, felpattant a helyéről és beviharzott a szobájába. Meredten álltam, és nem értettem, hogy miért csak az én hibám. Hisz anyuék apu halála előtt már 3-4 évvel azelőtt sem jöttek ki túl jól egymással. De attól függetlenül nagyon szerették egymást.
Könnycseppek törtek elő a szememből, és rekord gyorsasággal öntötték el a szemem, úgy hogy minden összefolyt. Belül néha úgy érzem, megfulladok..
-Kicsim ez nem igaz. Faith..csak dühös.-ölelt magához anya.
-De..már több mint 10 éve ezt játsszuk. Nem unja még hogy minden egyes alkalommal belém tapos, és tudatja velem hogy én voltam aki miatt ez történt?-keltem ki magamból.
-Ez egyáltalán nem így van. Nem miattad történt. Csak Faith nehezen dolgozza fel..ahogy mi is.-nyugtatott.
Fél óra múlva elköszöntem tőle, vettem egy forró fürdőt, és ágyba bújtam. Jobb lesz, ha kialszom ezt a mai napot.